Szívszorító vérmagány süt be az ablakon. Beleremeg a
lélek, ahogy szellőként átsuhan rajta. Ölébe ül.
Szárnyaszegett légy a pókhálóban. Hördülése velőtrázó.
Elindul a nap. Szutykos párnareggel.
Nem ember ébred, hanem félelem.
Először csak az érzés jön, hevesebben ver a szív,
összeszűkül az ágy.
Zakatol az agy, bekapcsol a rendszer.
Negyed óra kell, mire kigondolkodja magát az emésztő
pánikból.
Szúrja a fény, a hideg, nehezen jön a levegő.
A legnehezebb áthatolni a reménytelenség fátylán.
Kell még negyed óra, magába fordított idő, amíg a
gondolatok odáig jutnak, hogy a roppantó, gerinctörő
zárkából elindulhat a nap.
Hogy ne vonszolás legyen, hanem legalább küzdelem.
Mintha évek óta nem sütne a nap.
Dühből vésnék egy papírra sötét köröket, szakítva, tépve.
A közepére arcot rajzolnék, elmosódott, szürke arcot.
Aztán jönne a zene, egy kis G-dúr, akkordbontással,
pianoban, lassan.
Valami kátrányos papírra kihánynám mindazt, ami fáj, és
nézném fölé hajolva.
De e helyett monoton menni kell, és felolvadok benne,
teszem a dolgom.
Aztán jönnek a dobbanásnyi szünetek, gondolatok, tétova
séták, szél az arcomba, hideg, de legalább levegő.
Maroknyi élet a pillanatban, ha mégoly késő őszi és
szennyezett is.
Egyetlen atomnyi lélek mozgatja az egészet előre. Súlyos,
nehéz, erőtlen testet.
Megérkeztem ide a vesztett időből, és lassan nagyokat
lélegzem.
Jó lenne felnézni a Holdra, sötétben. Nyugodtan.
Megbékélten. Várom. Cselekszem napról napra.
Több hibát követtem el, mint a legtöbben, és ezért többet
tudok az életről is.
De Téged visszakaplak-e valaha?
A férfiak és nők többsége fedésben sincs egymással. Mint
megannyi kósza égitest, megannyi Hold és Nap, külön
pályán mozognak. Mi vagyunk a napfogyatkozás. Teljes
fedésben.
Ha belenézel, megvakulsz.
