Mosolyogsz és csókolsz. Lassan legurulsz rólam, és összeszeded a holmid.
“De én már nem akarom, érted?” Simogatod az arcom. Szeretettel. Csak szeretettel.
Tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézek vissza Rád.
“Tudom, értem kicsikém. Rendben.” – megfogom és a számhoz emelem a kezed.
“Megyek.” Mosolyogsz. Távolodsz. Hátrafelé lépkedve, rám nézve.
“Majd gyere. Látogass meg.” integetek Neked.
“Időnként jönni fogok. És mesélek” mondod fülig érő szájjal.
“Én is mesélek majd. Mindig?”
“Mindig.”
A lélek csak nyúlik, de nem szakad el. Elindulsz az utadon, nézlek amíg a horizont végén lassan el nem tűnsz, könnyedén libegve, kis táskádat lóbálva, szórakozottan csapzott hajjal. Tudom, hogy jó helyen vagy és leszel.
A napfény bever az aszfaltra, felszárítja a lépteid, a fák csilingelnek az enyhe szélben, amerre jártál.
Lassan elindulok én is. Zsebre tett kézzel, fütyörészve megyek tovább. Rágyújtok.
A domb végén már vár egy árny.
Tudom, kinek fogom elmondani, milyen volt az arca.
Mosolygok és megcsókolom. Utoljára. Lassan legurulok róla. Összeszedem a holmim.
Már nem is fáj.
Esni fog, érzem a vihar szelét. Gyorsan elröppen majd.
Egy fénylő titok maradsz legbelül. Nem alázzuk meg, amik voltunk.
“De én már nem akarom, érted?”
“Tudom, értem kicsikém. Rendben.”
Szegény, önjelölt donjuan.
Sokat kell még tanulnod a nőkről.
Azt hiszed tudod, de még csak nem is érzed.
“Megyek.” hátrapillantok – egy utolsó kép, ahogy megőrzöm magamnak.
Mielőtt a szivárvány alatt megposhad a víz.
Már a cipőd sem úgy áll. A mosolyod is – milyen félszeg lett az a férfias, erős állad.
“Majd gyere. Látogass meg.”
“Időnként jönni fogok. És mesélek” majdnem elkap a sírás. Ezért inkább nevetek egy nagyot.
“Én is mesélek majd. Mindig?” Nem látsz többé. Mert nem akarom.
“Mindig.” tényleg mindjárt sírok. Mennem kell. A férfiak olyan ostobák. Gyengék.
Tűsarkúban nehéz hegyet mászni.
