Amikor egy nehéz probléma sokáig vési az agyam, és nem jövök rá a megoldásra, gyakran alkalmazom magammal szemben azt a kényszerítő technikát, hogy beülök a szaunába, és elhatározom, hogy addig nem jövök ki, amíg ki nem találom a választ.
Odabenn a hőfok hatására felpörög az agyam, és a szervezetem veszélyt érezve, ha el tudom vele hitetni, hogy tényleg nem jövök ki addig, amíg nincs megfejtés, adrenalint termel, és olyan erőket mozgósít, amiket alapállapotban biztosan nem – sokszor sikerült már megoldanom így komoly kérdéseket.
A szauna ráadásul tisztít, méregtelenít – alkoholt, nikotint, izomfájdalmat, sok mérget száműz a szervezetből – tökéletesen alkalmasnak találtam hát arra, hogy elűzze a bennem lakozó szerelmet is.
A filozófiám itt azért más volt. Tudtam, hogy a legnehezebb ellenséggel küzdök, nem holmi hétköznapi problémával, ami mélyen belém ivódott, mélyebben, mint bármi valaha. Ezért a technikát nem úgy képzeltem el, hogy a szükséges 15 perc helyett majd 20 vagy 30 perc gyötrelmes meleggel megoldódik ez a helyzet, hanem el akartam olvasztani, sőt, elpárologtatni magamból minden olyan sejtemet, amiben benne lakozik ez a szerelem, hogy ami marad belőlem, megtisztulva, és végre nyugodtan jöhessen ki a fülkéből – ha túlélem.
Az, hogy a szívemnek vesznie kell, teljesen biztos volt. Talán az agyam bizonyos darabjainak is. Egyéb testrészeimről őszintén nem hittem, hogy lakozhat bennük szerelem.
Bevonultam hát a szaunába, előtte már egy napig nem ittam, hogy segítsem a folyamatot, és minél gyorsabban túl legyek rajta. Tudtam, hogy így is napokba fog telni. Speciális szaunát építettem a célra, hogy minden lehetséges hatást bevethessek az életemet bitorló kórral szemben, ezért egy 110 fokos orosz szaunát csempéztem be és vezettem bele a vizet – így készítve egyszerre orosz- és egy igen brutális gőzszaunát. Ráadásul a hőfokkapcsolót automatikus emelésre állítottam be – 110 fokról indultunk, és 180 fok volt a vége, amit 24 óra alatt kellett elérnie a gépezetnek.
Miután bevonultam, őszintén leültem saját magammal és megbeszéltük, hogy az ajtót csak akkor nyithatom ki, ha már nincs bennem szerelem. Ennek biztosítására felvettem két karkötőt, amely talentum antimágnessel taszította a kilincset, egészen addig, amíg a véráramomból a H2SO4 vegyjelű szerelem kimutatható.
A szaunában mindig beindul az agyam, ezért vittem magammal egy jegyzetfüzetet is, hogy ne teljenek haszontalanul a bent pergő idők, illetve a figyelmem elvonásával csökkenthessem a kín fokozódó stációit.
és jöttek a gondolatok, ahogy fokozódott a meleg.
Az első gondolatom az volt, hogy maradjon inkább a szerelem, ez kibírhatatlan. A szemem bevérzett 20 perc után, a pólusaim egérlyuknyira tágultak a hőtől, az izzadtságom folyamatos meleg zuhannyá alakult, a padlón bokáig állt, az agyamban, a halántékomban ütemesen lüktetett a vér, a saját vérkeringésem hallottam. A papírt nem láttam, de éreztem, hogy már mállik, annyira elázott, a toll kifolyt a kezeim közül, tudtam, hogy mégis írnom kell.
„Az embernek csak két dolgot kellene feltalálnia igazán. Az örök életet, és az örök szerelmet. Minden más probléma ehhez képest másodlagos. Az örök élet megoldaná a legnagyobb veszteség, az elmúlás kérdését. Az örök szerelem pedig orvosolná a legnagyobb fájdalmat, ami egy embert érhet, a szerelmi bánatot. Mindezt el lehetne érni biokémiai, elektronikai-informatikai, géntechnológiai, spirituális, vagy más eszközökkel, esetleg ezek keverékével, mindegy. Az eredmény számít. Megszületik egy ember, egy lélek, akinek nem kell az elmúlástól rettegnie, nem kell tudatában lennie annak, hogy egyszer mindennek vége lesz. És a legtudományosabb számítógépes algoritmusok a fejlődésének megfelelő idejében minden szempont figyelembe vételével kiválasztják neki az ideális párt, aki a legjobban hasonlít rá, és akivel a legnagyobb az esélye a tartós boldogságra, összekötik őket némi vegyi segítséggel, hogy szerelmük feléledjen, és soha ne is hagyjon alább. Egycsapásra megoldódott minden emberi boldogság, társadalmi probléma kérdése, kiegyensúlyozott, boldog, örökké tartó párkapcsolatokkal, hatalmas, vidám családokkal, mindörökké. Ugyan mi mással kellene foglalkoznia a tudománynak, ha nem ezzel a két témával? A mennyország a földre száll.„
A fele megvolt, gondoltam szomorúan, a fele megvolt, és máris úgy éreztem, inkább itt olvadjak el, de akkor sem kell ez a szerelem. Mert így nincs életem.
A szám már lüktetett, remegett mindenem. Mozdulni sem tudtam, annyira legyengültem. Zúgott az agyam, a vérnyomásom minden korábbi állapotát meghaladta. A gőzben semmit nem láttam, a saját lábaimat, még a hasamat sem. Csípte a szememet, a tüdőmet, úgy éreztem, levegőt sem kapok. Olvadjak már el, olvadjak már fel, olvadjak el végre, könyörögtem zihálva, monoton, a tüdőm égett, a hőfok emelkedett, le kellett feküdnöm, mert már ülni sem bírtam.
Hallucinálni kezdtem. Itt voltál. Selymes, hideg kezeddel simogattál. Mondtad, mennyire fázik, és melegítsem meg. Kezembe vettem. Itt is utolérsz, hová meneküljek, gondoltam keserűen. Valószínűtlen diszkófényben kígyóztál, tekeregtél hozzám simulva, a háttérben torzított gitár hangja szólt. A ködöt már füstnek láttam. Egy hatalmas, forró hamutálban fekszem. Öntsön le valaki, könyörgöm, öntsön le valaki, tartson a csap alá.
David Lynch-hangulat. Fűpapírolló. Láttam a vörös függönyös szobát, a táncoló manót, és mindig szólt a zene. A közgázon voltam, a színpadon ültem, a fenekem alatt dübörgött a basszus, és a fejem kitekerve mégis láttam, hogy két kislány a hátam mögött valószínűtlenül lassú zenére, valószínűtlenül lassan táncol. Nagyon tetszett. Koboldok voltak. Közelebb jöttek, és rám vicsorogtak. Meg sem ijedtem. Már nyelni sem tudtam.
Olvadni kezdtem végre. Először a tollat tartó kezem, ujjam. Nahát, az ujjammal kezdődik, gondoltam. Pedig ott aztán nem lakhat a szerelem. De az ujjam, akár a kezem, nem tűnt nagy veszteségnek a szerelemért cserébe. Beletörődtem.
A számmal írtam tovább. Vagy csak képzeltem.
„A művészet repített minket tova. A katarzisaink. Az egymással osztott katarzisok. Hiába osztod, szorozódik. A lelkünk látása és mutatása. Érzése. Tapintása. Rákendroll. Tükörlélek.„
A vörös függönyös szobában fekete öltöny helyett kockás ingben, bakancsban, csapzott hajjal léptem be a tükör elé, ahonnan Te néztél vissza rám. Sejtelmes, csábos mosollyal, kérdéssel a szemedben, nagy levegővétellel, amibe a vállad is beleremegett. Hittel, szeretettel, mégis kérdéssel. Meg akartam érinteni a tükröt. De a tükör cseppfolyóssá vált, akár csak körülöttem a levegő, és lassan rám folyt, rám tapadt. Mire észrevettem, már csak olvadtam tovább.
Teljesen elolvadtak a kezeim és a lábaim. A belőlem képződött tócsa az alsó szaunapadot már teljesen ellepte, és a folyadék elkezdett elpárologni, légneművé válni. Sajnáltam a sejtjeimet, akik ok nélkül megsemmisülnek, de már nem érdekelt. Csak szabaduljak végre. Egy torzó voltam, de korábban is.
Vártam, mozdulatlanul, taplószáraz torokkal, szétégett tüdővel, hogy történjen végre valami, múljon az érzés. Éreztem, hogy már olvad a fejem is. Végre, végre, végre. Talán elmúlik.
A hajam sisteregve elégett, a fogaim kihullottak, az orrom egyszerűen beesett, mintha semmi sem tartotta volna. A koponyám nyöszörgött, kérlelt, majd reccsent egyet, és összetört. Folyni kezdett belőle minden, én pedig lassan kiszabadultam a testből, és már a szauna felső sarkából néztem tovább a folyamatot, ahol ugyanolyan meleg volt, és ugyanúgy bennem lakott ez a fojtogató, fullasztó, lerázhatatlan érzés.
Semmi baj, gondoltam, majd a szív.
Már csak a felsőtestem maradt, ami lassan kinyílt, és csordogálni kezdett lefelé. Ahogy a hőfok emelkedett, az egész egy fortyogó fazékra hasonlított már inkább. A torzó lassan elfolyt, és még a gerincem is odalett. Nem számított sem szív, sem tüdő, sem vese, sem máj, nem ott lakott a szerelem.
A folyadék pedig lassan párolgott, elszállt. Először az egész szaunát beterítette, voltak benne még kis, szilárd darabok is, mint egy jólfésült húslevesben, aztán már csak olyan volt, mint egy vödör szennyes víz, és egyre apadni kezdett.
Kicsapódott az üvegre, a csempére, majd a kis molekulák ott is szétváltak, és láthatatlanul oszlottak a semmibe.
Míg végül csak egyetlen, makacs csepp maradt.
Ekkor nyitottad ki az ajtót. És az az egyetlen, makacs kis csepp, öntudat nélkül, csak egyetlen sejt, minden erejét összeszedve elindult Feléd. A kísérlet megbukott. Mert még az utolsó megmaradt sejtem is ugyanúgy szeret Téged, ahogy én szerettelek. De Neked már nincs, akit szeress.
