Van ilyen, hogy el kell rejtőzni egy kecsöpfoltos, kopott kabátú, takonnyal kent, szakadt szélű életben és csendben figyelni az aktatáskás bolondokat, mint hordanak össze hetet-havat.
Intézményesített hazugság minden amit látsz, kivéve, ha mélyen becsukod a szemed, felkapcsolsz egy lámpát, és a narancssárga, körökben mozgó tűhegyek között folyamatosan felfelé nézel. Amíg szállnak a csíkok, a homályok, megérkezik a rend.
Csókolj meg közben, gyengéden, lágyan. Először csak a nyelved hegyét akarom érezni, aztán az ajkaidat, először csak érints meg, aztán fond körül a nyakam és falj fel éhesen a száddal, a nyelveddel, kompromisszumok és tartózkodás nélkül, teljesen. Feledkezz bele, felejtsd el önmagad, felejts el engem, különben az egész annyit ér, mint egy könyv lapok nélkül.
Az igazságot megérezni mély nyugalommal jár. A hazugságok idegessé tesznek.
Az autót valóban a motor hajtja? És a motort mi hajtja? Csak nem sok kis apró robbanás? Minden energia. Ha beülsz és működik, ha beülsz és nem működik, az Te magad vagy. Félelemmel vagy hittel, szeretettel vagy nihillel.
Felhős az ég. Szereted az esőt? Neked esik. Állj ki, és táncolj benne, dobbants a tócsákban, rázd a vizes hajad szanaszét, őrülj meg és nevess. Tedd be a Prodigyt, tedd be a Chemical Brothers-t, tedd be a Black Albumot, az összes megőrülős számot, és gyűjts magad köré embereket. Nevessetek, ázzatok el, essetek el és táncoljatok együtt. Vagy; bosszankodj és idegeskedj egy sort, menj haza esőkabátért, szaladj be egy plázába esernyőért, vegyél még gumicsizmát is, majd ha mindezt megvetted, ki se mozdulj otthonról, hátha még villámlik is. Már úgyis elkéstél a saját életedből.
Hány centiméterre, méterre, kilométerre vagy tőlem? Egyetlen egyre sem, soha. A bőröm alatt élsz, több helyen is, hétfőn legfőképp a szívemben, kedden már az agyamban is, pénteken lenézel az ágyékomhoz, és vasárnapra kitöltesz teljesen, hogy moccanni sem bírok, csak Téged érezni, mint egy buzgó véráramot.
Kristálygömb, üveggömb, üveggolyó, sárlécfödém, bármibe belenézhetek, én nem látok halált. Narancssárga boldogságot látok, piros baboskendővel, szakadt farmerban, sáros bakanccsal, fehér húsoddal, napsütésben, esőben, hóban, dohányozva, fűben heverve, vízparton ülve, ropogó léptekkel, kopogó léptekkel, csattogó léptekkel, léptek nélkül, ölelve, egyként létezve, nem válva, – mert nem lehet válni, még eggyé sem. Egyként LÉVE, ami olyan szép magyar hogy megölnél illetve kifiléznél érte, de akkor is egyként LÉVE, mert lenni örök, kezdetektől való és nem létrejött.
