Paplanreggel

Szívszorító vérmagány süt be az ablakon. Beleremeg a

lélek, ahogy szellőként átsuhan rajta. Ölébe ül.

Szárnyaszegett légy a pókhálóban. Hördülése velőtrázó.

Elindul a nap. Szutykos párnareggel.

Nem ember ébred, hanem félelem.

Először csak az érzés jön, hevesebben ver a szív,

összeszűkül az ágy.

Zakatol az agy, bekapcsol a rendszer.

Negyed óra kell, mire kigondolkodja magát az emésztő

pánikból.

Szúrja a fény, a hideg, nehezen jön a levegő.

A legnehezebb áthatolni a reménytelenség fátylán.

Kell még negyed óra, magába fordított idő, amíg a

gondolatok odáig jutnak, hogy a roppantó, gerinctörő

zárkából elindulhat a nap.

Hogy ne vonszolás legyen, hanem legalább küzdelem.

Mintha évek óta nem sütne a nap.

Dühből vésnék egy papírra sötét köröket, szakítva, tépve.

A közepére arcot rajzolnék, elmosódott, szürke arcot.

Aztán jönne a zene, egy kis G-dúr, akkordbontással,

pianoban, lassan.

Valami kátrányos papírra kihánynám mindazt, ami fáj, és

nézném fölé hajolva.

De e helyett monoton menni kell, és felolvadok benne,

teszem a dolgom.

Aztán jönnek a dobbanásnyi szünetek, gondolatok, tétova

séták, szél az arcomba, hideg, de legalább levegő.

Maroknyi élet a pillanatban, ha mégoly késő őszi és

szennyezett is.

Egyetlen atomnyi lélek mozgatja az egészet előre. Súlyos,

nehéz, erőtlen testet.

Megérkeztem ide a vesztett időből, és lassan nagyokat

lélegzem.

Jó lenne felnézni a Holdra, sötétben. Nyugodtan.

Megbékélten. Várom. Cselekszem napról napra.

Több hibát követtem el, mint a legtöbben, és ezért többet

tudok az életről is.

De Téged visszakaplak-e valaha?

A férfiak és nők többsége fedésben sincs egymással. Mint

megannyi kósza égitest, megannyi Hold és Nap, külön

pályán mozognak. Mi vagyunk a napfogyatkozás. Teljes

fedésben.

Ha belenézel, megvakulsz.